Post has shared content
Originally shared by ****
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Photo

Post has shared content
Ének a tavasz elé

Kelj bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.

Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálózatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb,
s a sírra hant...

1906
Kosztolányi Dezső
Hátrahagyott versek (1906-1935)
Festmény: Paksi Vilmos - Tavasz
Photo

Post has shared content
Originally shared by ****
Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell – nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?
Photo

Post has shared content
Osvát Erzsébet: Télkergető

Fuss, te Tél!
Fuss, te Tél!
Jön a Tavasz, utolér.
Jön óriás
sereggel,
hóolvasztó meleggel.
Eső dobol
hátadon,
a Nap sem lesz pártodon.
Hányszor mondjam,
tűnj el gyorsan,
szépszerivel, míg lehet.
Mert ha vársz - hát jaj neked!

Animated Photo

Post has shared content

Post has shared content

Ady Endre
Érmindszent,1877. november 22.  Budapest, Terézváros, 1919. január 27. a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. A magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei a fejlődést és a haladást sürgetik. Költészetének témái az emberi lét minden jelentős területére kiterjednek. Hazafi és forradalmár, példamutató magyar és európai. A szerelemről vagy a szülőföldjéről írt versei éppoly lényeges kifejezései az emberi létnek, mint a szabadság, az egyenlőség, a hit vagy a mulandóság kérdéseiről írott költeményei.
PhotoPhotoPhotoPhotoPhoto
2017. 01. 27.
6 Photos - View album

Post has shared content

Post has shared content
Osvát Erzsébet: Sül a fánk

Serceg a zsír
sül a fánk.
Fényessárga
serpenyőből
ragyog ránk.

Illatozik,
nő, dagad
az orrunkat
csiklandozó
jó falat.

Már a tálon
a sok fánk.
Fehér cukor-
felhő alól
nevet ránk.

Ránk nevet és
integet.
Itt a farsang,
vidám farsang,
gyerekek!

Animated Photo

Post has shared content
Ady Endre
ŐRIZEM A SZEMED
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Photo

Post has shared content
Originally shared by ****
Fésűs Éva: A szívtelen csiga

Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.
- Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.
A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

Kicsi fehér hófehér
Csigabiga belefér.
Folyosója csavaros,
Kívül-belül takaros.
Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.
- Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!
A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:
- Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!
Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.
Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:
- Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rám szakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.
- Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.
- Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.
Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.
A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.
- Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!
S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.
- Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.
Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.
- Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.
- Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!
Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.
Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:
Kicsi fehér csigaház,
Kerüld el, ha arra jársz!
Hiába is keresed,
Nincs ott vendégszeretet,
Nincs ott vendégszeretet.
Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:
Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!
A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
Photo
Wait while more posts are being loaded