Post is pinned.Post has shared content
Kányádi Sándor: Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messze volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok volna.

Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.

Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.

- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.

A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.

Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.

Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.

De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába, mintha egy-egy csillag költözött volna.

Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.

Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.
Photo

Post has shared content
Mese a tarka pillangóról...
Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy tarka pillangó.
A pillangó egyik szárnya megsérült, amikor megszületett. Ahogy nőtt növekedett, s kezdte megismerni a világot,lassan elfeledkezett a sérült szárnyáról, s boldogan repkedett a virágok között. Szép sárga és vörös rózsákra, liliomokra, színpompás nyári orgonákra. Egy napon egy vörös rózsa szirmán pihent, amikor a rózsa a kelyheibe szorította, és a legvörösebb szirmával szinte megégette a kis pillangó, amúgy is sérült szárnyát..., amikor kiszabadult, visszarepült a pillangóházba, ahol hosszú ideig gyógyítgatta sebeit. Az ablakokat sem nyitotta ki, a virágokra sem volt kíváncsi. Szomorú volt. Így éldegélt, csak messziről figyelte a lepketársakat, amint boldogan repkedtek. Félt, nem mert újra a virágok közé menni. Történt egyszer, hogy a kertben az emberek ünnepeltek. Szép zene szólt, erre figyelt fel a kis tarka pillangó. Kinyitotta a lepkeház ablakát, de még csak egy kis résnyire, úgy hallgatta a zenét. Amint így szemlélődött, egy kék rózsát pillantott meg a sok tarka virág között. A rózsa egészen más volt, mit a többi virág. Szirmainak kéksége és egyedi illata arra sarkalta a kis pillangót, hogy nyissa ki a lepkeház ablakát egészen. Minden nap kicsit többet nyitott ki belőle, s rózsa is egyre többször nézett a pillangóház felé...
Szinte hívta, hogy repüljön hozzá. Egy szép napsütéses reggelen a kis tarka pillangó kirepült újra...egyenesen a kék rózsához. Heteken át minden nap megtette ezt az utat, mert a kék rózsa hívta...s ringatta a szirmain . Bármilyen rossz is volt az idő, ők ketten minden nap egy kis időt együtt töltöttek. A pillangó más virágra nem repült többé, csak a kék rózsát szerette. A többi virágot észre sem vette, ahogy azt sem, hogy minden nap egy kicsit több lett a szárnyain a kék szín. Lassan elvesztette eredeti tarkaságát, miközben a rózsára figyelt. A kék rózsa azonban már más pillangók után vágyott, megunta a kis lepkét, már nem várta, nem hívta, s nem ringatta...
Szirmai egyre hűvösebbé váltak, napról napra kevesebb időt töltöttek együtt, mert érezte a kis pillangó, a kék rózsa hűvösödő, távolságtartó sóhajtását. Amikor a szárnya szinte teljesen kék lett, megértette, hogy a rózsának már nincsen szüksége rá.
A tarka virágok azonban egyre erőteljesebben hívták, de már nem akart a virágok közé repülni. Lepkeházának ablakát újra bezárta, s csak egy kicsi rést hagyott rajta, hogy ne legyen sötétben. Figyelte kékké vált szárnyait, nézte, ahogy a kék összes árnyalata megpihen rajta. Nem volt szomorú, de tudta, hogy ez a lepke már nem az a pillangó, aki valaha volt...
Egy napon harangszóra lett figyelmes. Kikukucskált az ablakon és látta, hogy egy különlegesen szép virág nyílt ki a kertben. Egy hófehér harangvirág. Csendesen húzódott meg a kert egyik sarkában. Fejét lehajtotta, mint aki sír...
A kékké vált pillangó elindult, hogy közelebbről is megfigyelhesse. Az égen sötét felhők gyülekeztek és megeredt az eső. Nagy, erőteljes cseppekben zúdult a földre... A kis pillangó nem jutott el a különleges, hófehér harangvirághoz. Az eső nagyon átáztatta a gyenge szárnyakat. A kertben levő virágok figyelték, ahogyan lassan lemosódik róla a kék szín...
A harangvirág pedig a nap felé emelte fejét...
Kérlek süss fel... szárítsd meg a kis pillangó szárnyát, hadd éljen még..., most, amikor visszakapta az esőtől az igazi színét. Újra a régi lehet...
A Nap pedig rámosolygott a szerény , de jó lelkű harangvirágra...s gyógyító meleg sugarait a pillangóra irányította..
Animated Photo

Post has shared content
Csíksomlyó legendája...
A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között. Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött. Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre. Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet.
Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig jóság energiája.
Tódultak a nemzetek minden felülről. Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról.
Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök vontatta szekereken. Megteltek a közeli dombok népek sokaságával. Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha. A megérkezettek felsorakoztak egymás mellé. Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem volt senkinél, mert maga az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott.
A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki. Amikor mindenki egybegyűlt az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést. Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg hegyek fölött. Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra. Majd igazságosan szétosztotta a földet népcsoportok között.
A következő intelemmel engedte útjukra:
“Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott. Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan és céltudatosan jó gazda módjára!”
Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket!
Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák. Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt hitte volna, hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még oda senkinek. Mivel az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok. Ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen, tudta, kikre kell várnia. Íme, egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé. Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány ült feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt. A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy felnemesíti az ötvözetet.
Az Úrnak felvidult a lelke, mert bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta kié lesz a megáldott föld!
- Kik vagytok ti? – kérdezte a gyerekeket. A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől.
A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.
- Üdvözölve légy mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok a testvérem Székely.
Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton.
Az Úr elfogadta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott ajándékot embertől.
- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet sorsát cipeljétek!
- Nincsenek szüleink, nem is voltak! – csilingelte a kislány.
- Honnan jöttetek? – faggatta tovább az Úr.
- Csillagösvényről. – szólalt meg a fiúcska is félénken.
- Országot akartok magatoknak?
- Azt akarunk Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és anyát is, aki védelmezzen bennünket!
- Apát adjak, meg anyát is? – kérdezte az Úr meglepetten.
- Igen, mert csak Te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és a könyörületes!
- Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak – mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét.
Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett.
Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.
- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme, itt van ez a föld, amit nemrég megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre!
De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket, tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt, ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek.
Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja, a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak, a világ Megváltójának és szeretett fiamnak anyját! Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!
Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben. Lehajolt megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket!
Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan: Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben, és reményben közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.
Photo

Post has shared content
......TERŰLJ, TERŰLJ ASZTALKÁM !
.....................Grimm mese

Élt egyszer egy szabó meg a három fia. Az öregnek volt egy kecskéje, amit nagy becsben tartott, mert ez a jószág adta minden nap a tejet az asztalukra. A fiúk feladata volt, hogy a kecskéről gondoskodjanak, nap mint nap a legjobb legelőre vigyék, és jóllakassák.

Egyik nap, mikor a legidősebb fiún volt a sor, elindult a kecskével, és a temető kapujában kötöttek ki, ahol dúsan nőtt a zöld fű. Megörült nagyon a fiú, hogy ilyen alkalmas helyet talált a legelésre.

– Egyél csak kedvedre, kis kecském! – mondta boldogan.

Beesteledett, és már indultak volna hazafelé, de a fiú elébb megkérdezte a kecskét:

– Felelj: jóllaktál-e?

– Gyomrom teli kisgazdám, nem fér bele semmi már! – válaszolta a kecske.

– No, akkor menjünk haza – szólt a legény.

Hazaballagtak, a fiú pedig bekötötte a kecskét az istállóba.

– Jóllakattad a kecskét? – kérdezte a szabó a fiától.

– Igen, apám. Annyit evett, hogy majd kipukkan.

De a szabó saját maga akart megbizonyosodni arról, hogy a fia igazat mondott, ezért megkérdezte a kecskétől is.

– Szóljál, kecském, eleget ettél?

„Dehogy ettem, dehogy ettem,

Egy jó falatot sem nyeltem,

Csak egész nap futkostam,

Míg végül éhen maradtam!”

– mekegett panaszos hangon az állat.

Na, több se kellett a szabónak! Szaladt a fiához, hogy jól elverje, amiért hazudott, aztán kidobta a házból azzal, hogy többé ne merjen a szeme elé kerülni.

Másnap a középső fiún volt a sor. Ő egy dús füvű legelőre vitte a kecskét, és az állat egy jó nagy darabon tövig le is rágta a füvet. Este, mielőtt indultak volna haza, a fiú megkérdezte a jószágot, hogy eleget evett-e.

– A pocakom fűvel tele, több már nem is férne bele! – mekegett elégedetten a kecske.

Miután hazaértek, a fiú bevitte a kecskét az istállóba, aztán ment az apjához.

– Ma végre eleget evett a kecském? – kérdezte a szabó a fiát.

– Igen, apám, rengeteg füvet tömött magába!

De a szabó még bizalmatlanabb volt, mint korábban, és okulva abból, ami a legidősebb fiával történt, megint kiment az istállóba, és megkérdezte a kecskétől:

– Ettél-e ma rendesen, kedves jószágom?

A kecske erre szomorúan megrázta a fejét, és így felelt:

„Dehogy ettem, dehogy ettem,

Még száraz levélre se leltem,

Csak egész nap baktattam,

Míg végül koppon maradtam!”

– Hej, a teremburáját, hát a középső fiam is hazudott nekem! – kiáltott fel a szabó mérgében. Fogta a botját, rásuhintott vele a fia hátára, és végül azt is kihajította az utcára, ahogy az első fiával tette.

Harmadik napon a legkisebb fiúnak kellett elvinni a kecskét legelni. Ő is egy selymes füvű mezőre hajtotta az állatot, hogy az kedvére ehessen, estefelé pedig megkérdezte, hogy eleget evett-e.

– Annyi tömtem magamba, elég vón’ egy hónapra! – felelte a kecske.

Hazaballagott hát a fiú a kecskével, és bevezette az istállóba. De az apja már várta, és kérdőre vonta, hogy rendesen megetette-e az állatot.

– Már hogyne etettem volna meg, édesapám! Álló nap csak a selymes füvet legelte!

A szabó hitte is, nem is. Bizonyságul odament a kecskéhez, és megkérdezte:

– Ettél-e eleget, aranyom?

„Dehogy ettem, dehogy ettem,

Álló nap nyugtom sem leltem,

Gyomrom erősen korog,

Szemem az éhségtől kopog!”

– panaszkodott a kecske.

– Hej, a teremtésit, a legkisebb fiam sem mondott igazat! – dühöngött a szabó, aztán beszaladt a házba, és a bottal kergette ki a fiát a nagyvilágba.

A szabó egyedül maradt a kecskéjével, így már magának kellett róla gondoskodni. Másnap kora reggel bement hozzá az istállóba, megsimogatta az állatot, és így szólt hozzá:

– Gyere, kedveském, én magam viszlek ki a legelőre, ne félj egy cseppet se, mert ezúttal végre jól fogsz lakni!

Elvezette egy olyan zöld mezőre, ami minden kecske álma lehetne. Magára hagyta az állatot, hagy egyen kedvére, és csak este ment érte.

– Ma végre jóllaktál, nem igaz? – kérdezte a szabó.

– Úgy megtömtem magamat, nem fér belém több falat!

A szabó boldogan vezette haza kecskéjét, és olyan örömmel hallgatta, hogy kedves jószága jóllakott, hogy az istállóból kifelé menet újra megkérdezte:

– Csakugyan eleget ettél, kecském?

Ám a kecske panaszosan mekegett egyet, és így szólt:

„Dehogy ettem, dehogy ettem,

Egy fűszálra se leltem,

Éhség gyötri gyomromat,

Nincsen benne jó falat!”

Hát a szabó majd hanyatt esett a kecske válaszának hallatán, egyszeribe rádöbbent, hogy igaztalanul kergette el a fiait hazulról.

– Várj csak, te hálátlan állat, majd adok én neked! – kiáltott a szabó. Felkapta a botját, és úgy megsuhintotta a kecskét, akár a fiait, az állat meg ijedtében elszaladt, hátra se nézett.

Magába roskadt a szabó, egyedül maradt a házban, és nagyon hiányoztak neki a fiai. Szerette volna, ha hazatérnek, csakhogy nem tudta, hol is kereshetné őket.

A legidősebb fiú, miután apja elkergette, beállt egy asztalos mellé, hogy kitanulja a mesterséget. Mikor már mindent megtanult, a mestere nem engedte el üres kézzel. Adott neki egy asztalkát, de nem olyan egyszerű asztal volt az, mint amilyennek kinézett. Ha ugyanis letették valaki elé, és aztán ráparancsoltak azzal, hogy ’Terülj, terülj asztalkám’, egyszeribe megtelt az asztal minden földi jóval, pompás ételekkel és finom borral hófehér abroszon felszolgálva.

A fiúnak nem sok gondja volt ételre-italra, mindegy volt, hogy merre jár, mert akár a semmi közepén is ellátta őt élelemmel és itókával az asztalkája.

Elérkezettnek látta az időt, hogy hazatérjen az apjához, gondolta, hogy már biztosan megbékélt az öreg.

Útban hazafelé betért egy fogadóba, hogy megszálljon éjszakára. A fogadósék azonnal meginvitálták vacsorára, de ő nem fogadott el semmit.

– Miattam ugyan ne fáradjanak! – mondta a legény. – Inkább hadd hívjam meg én magukat!

Maga elé tette az asztalt, és fennhangon így szólt:

– Terülj, terülj, asztalkám!

A következő pillanatban már roskadásig volt az asztal étellel-itallal, bőségesen jóllaktak belőle mindannyian.

Csakhogy a fogadós aznap éjjel nem tudta álomra hajtani a fejét, egyre csak a csodás asztalka járt az eszében, és az, hogy milyen jó szolgálatot tenne a kocsmájában. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy ellopja a legény féltve őrzött kincsét, helyébe pedig egy régi asztalkát rak, ami éppen olyan, mint a legényé. Míg a legény aludt, csendben osonva végre is hajtotta tervét, a fiú pedig másnap folytatta az útját, mit sem sejtve arról, hogy az asztalka, amit a hátán cipel, semmilyen varázslatra nem képes.

Mikor hazatért, az apja kitörő örömmel fogadta őt.

– Mondd csak, fiam, mit tanultál a nagyvilágban? – érdeklődött a szabó.

– Kitanultam az asztalosmesterséget – büszkélkedett a legény -, és hoztam neked valami nagyon különleges bútordarabot.

A fiú letette az apja elé az asztalkát, a szabó meg csak nézegette-nézegette, de nem látott rajta semmi különöset.

– Ez egy rendkívüli asztal lenne? – csodálkozott a szabó. – Nem csak hogy nem egy mestermű, de ahogy látom, olyan rozoga, hogy alig áll meg a négy lábán.

– Csak várjon, édesapám, mindjárt meglátja, hogy ez egy igazi varázsasztalka! – mondta a legény, majd az asztal felé fordult, és így szólt: – Terülj, terülj asztalkám!

De az asztalka ezúttal nem hallgatott a parancsszóra, ugyanolyan üres maradt, mint amilyen volt.

A fiú hamar rájött a cserére, és nagyon szégyellte magát, hogy ilyen könnyen rá tudták szedni. Az is elszomorította, hogy az apja azt gondolta, hazudott neki az asztalról. Végülis megint ott volt, ahonnan elindult, nagy szegénységben, étel s ital nélkül. Ott maradt az apja házában, és míg az szabóként dolgozott, addig ő nekiállt, hogy a saját mesterségét folytassa.

A középső fiú eközben éppen befejezte a szolgálatot egy molnárnál. A gazda őt sem engedte el üres kézzel, egy szamarat ajándékozott neki.

– Ez a jutalmad a munkádért – mondta a molnár, de becsüld meg nagyon ezt a szamarat, mert ez egy páratlan állat, nem teherhordásra való!

– Ha arra nem jó, akkor mihez kezdjek vele?

– Csak tartsad jól, mert amíg ez a szamár melletted van, soha többé nem kell nélkülöznöd. Ha aranyat kívánsz, csak teríts le elé a földre egy kendőt, aztán mondd neki, hogy ’Adj aranyat, szamárkám!’, és máris dőlni fog a szájából a pénz!

Ámuldozott a legény, és hálásan megköszönte a molnár ajándékát. Attól kezdve nem szűkölködött, bárhová ment, mindenből a legjobbat vette, és a legdrágább szobákban szállt meg, mert a zsebe sosem volt üres.

Aztán úgy döntött, hogy ideje már hazamenni, és megmutatni az apjának, hogy milyen csuda szamara van. Hazafelé menet ő is ahhoz a fogadóshoz tért be éjszakára, aki a testvérétől ellopta az asztalkát.

A fogadós felajánlotta, hogy beköti a szamarat az istállóba, de a legény nem engedte, ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vigye a szamarat.

– Látni akarom, hogy jó helye van-e – szólt a fiú.

A fogadós rögtön azt gondolta, hogy egy ember, aki maga akar gondoskodni a jószágáról, nem lehet valami gazdag, de aztán meglepődött, mikor a fiú két aranyat nyomott a tenyerébe azzal, hogy rendesen szolgálják ki az állatot.

Vacsora után a fiú nem tudott fizetni, mert kiürült a zsebe, ezért kiment az istállóba a szamárhoz. A fogadós nem értette a dolgot, de nagyon kíváncsi volt, hát titokban követte a legényt. Elkerekedett a szeme a csodálkozástól, mikor látta, hogy a szamár szájából csak úgy dől a sok arany.

Éjszaka egy szemhunyást se tudott aludni, csak azon törte a fejét, hogyan szerezze meg magának az állatot. Volt neki is egy szamara, s az éj leple alatt szépen kicserélte az aranyat adó szamárral. Reggel a fiú boldogan folytatta az útját hazafelé, anélkül, hogy tudta volna, hogy különleges szamarát ellopták tőle.

Édesapja őt is nagy örömmel fogadta odahaza.

– Mesélj, fiam, te mit tanultál?

– Molnár mellett szolgáltam, apám, és egy szamarat hoztam neked!

– Jobb lett volna, ha egy kecskét hozol, drága fiam, annak több hasznát tudtuk volna venni!

– Nem hiszem én azt, jó apám – mondta huncut szemekkel a fiú -, többet ér ez a szamár, mint száz kecske, és nem akad párja a szamarak között se. Mert ha ennek azt mondom, hogy ’Adj aranyat, szamárkám’, potyognak az aranyérmék a szájából!

Neki is látott tüstént, hogy bemutassa, de ez a szamár nem tudott csodát tenni, egy szem arany sem hullott ki a szájából, akárhogy nógatta is.

Rádöbbent a fiú, hogy csúnyán becsapták, bocsánatot kért az apjától, aztán lógó orral beállt a helyi molnárhoz dolgozni, hogy megkeresse a kenyérrevalót.

A legkisebbik fiú ez idő alatt egy esztergályos mellett tanulta ki a mesterséget, s mikor letelt az ideje, a mestere őt sem engedte el üres kézzel. Kapott tőle egy tarisznyát, amiben egy jókora bot lapult.

– Ne gondold, fiam – szólt az esztergályos -, hogy csak egy egyszerű bottal jutalmazom meg a szorgalmadat. Ez ugyanis nem egy hétköznapi bot, mindjárt meg is tanítalak a használatára!

Erre azt mondta, hogy ’Ki a zsákból botocskám!’, s a bot előugrott a tarisznyából, és őrült táncba kezdett, meg sem állt volna nyolc napig, de ekkor a mester azt szólta, hogy ’Be a zsákba botocskám’, s a bot visszabújt a helyére.

A legény megköszönte az ajándékot, és elindult hazafelé. Útközben sokaknak segített, ha valaki a szőnyeget akarta kiporolni, csak szólította a legény a botot, és az hamar elvégezte a munkát.

Már nem volt messze az otthonától, mikor ő is betért a tolvaj fogadóshoz. Ott aztán elkezdtek beszélgetni arról, hogy milyen csodás dolgok vannak a világban.

– Bizony, hallottam már olyan asztalkáról, ami saját maga terít meg, meg aranyat adó szamárról is – mesélte a legény -, de mindez semmi ahhoz képest, ami az én tarisznyám mélyén rejtőzik.

Ez éppen elég volt ahhoz, hogy felkeltse a fogadós érdeklődését, aki újfent azt tervezte, hogy megszabadítja a fiút a tarisznyájától, mert biztos volt benne, hogy a táska sok-sok drágakövet rejt.

Az éjszaka közepén odalopakodott a legény ágyához, aki a párnája alá dugta a tarisznyát. A férfi óvatosan elkezdte kihúzni a tarisznyát a párna alól, de a legény csak erre várt. Felpattant, aztán így kiáltott:

– Ki a zsákból, botocskám!

Na, erre előugrott a bot, és nekilátott, hogy alaposan kiporolja a fogadóst a ruhájából.

A férfi hangosan jajveszékelt, de minél jobban jajgatott, a bot annál erősebben ütötte.

– Állítsa le kegyelmed a botját! – könyörgött a legénynek.

– Tudja, kocsmáros uram, az a hír járja errefelé, hogy magánál van az a varázsasztalka, meg az az aranyat adó szamár, ami nemrégiben még két legény birtokában volt. Visszahívom a botot, ha ebben a minutumban visszaadja az asztalt meg a szamarat, amit a testvéreimtől lopott el!

– Visszaadom, visszaadom, csak ne bántson tovább!

A fiú visszaparancsolta a botot a tarisznyájába, a fogadós pedig kénytelen-kelletlen átadta neki az asztalkát és a szamarat is.

A legény vidáman ment haza apjához és testvéreihez.

– Édes fiam – fogadta örömmel az apja – csakhogy végre te is hazatértél! Mondd csak, te mit tanultál?

– Esztergályos mellett tanultam, és hoztam is haza valami. – szólt a fiú, és megmutatta a botot.

– Ezt a közönséges botot kaptad fizetségül? – csodálkozott az apja. – Hát, ezzel se megyünk sokra, kedves fiam.

– Dehogynem, apám! Értékesebb ez annál, mint amilyennek látszik, mert ennek segítségével visszaszereztem azt az asztalkát és azt a szamarat, amit a fivéreimtől loptak el.

Volt nagy öröm, mikor a legidősebb fiú megpillantotta az asztalkát, a középső meg a szamarat! Rögvest meg is mutatták, hogy mire képesek, az apjuknak meg tátva maradt a szája a csodálkozástól. Jókora ünnepséget csaptak, és soha többé nem volt gondjuk semmire!
Animated Photo

Post has shared content

Post has shared content

Post has shared content

Post has shared content

Post has shared content

Post has shared content
The Balloon’s Day Parade, probably the most impressive comics show will start tomorrow at 14 :00 ! Are you really going to miss it? http://bit.ly/BallonsDayParade2016 
Photo
Wait while more posts are being loaded