Post is pinned.Post has shared content
Originally shared by ****
Kányádi Sándor: Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messze volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok volna.

Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.

Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.

- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.

A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.

Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.

Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.

De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába, mintha egy-egy csillag költözött volna.

Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.

Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.
Photo

Post has attachment

Post has attachment

Post has attachment

Post has attachment

Post has attachment

Post has shared content

Post has shared content
Originally shared by ****
Puskás Martina: A fehér nyuszi...
A Fekete nyulak országában, Kormos falván élt Réparágó a feleségével, Káposztaropogtatóval. Két gyermekük volt már, Ferde fül és Bojtos farok, amikor újra kis nyuszijuk született, akit Selymesnek neveztek el.
Nézzétek! Ilyet még nem láttatok! Hófehér a bundája! - csodálkoztak, amikor először meglátták a kicsit. Hamar híre ment, hogy milyen furcsaság történt. Sokan kíváncsian szaladtak megnézni őt.
Ó, de aranyos, milyen szép! - ámuldoztak néhányan.
Ha ránézünk, még a hideg is kiráz bennünket! - fintorogtak mások.
A családon belül is megoszlottak a vélemények. Apja, Réparágó büszke volt rá, és örült Selymesnek.
Semmi baj, hogy ilyennek születtél, én akkor is szépnek talállak mondta, és gyengéden simogatta újszülött gyermekét.
Anyja, Káposztaropogtató szégyellte magát, hogy ilyen kis nyuszija született. Sírt, sírt, egyre csak sírt.
Rá sem bírok nézni! dünnyögte.
Add nekünk oda, majd mi felneveljük! kérték Hipp-hoppék, akik a harmadik szomszédban laktak, és sajnos évek óta nem született gyermekük. Káposztaropogtató észbe kapott, hogy igazságtalanul viselkedett.
Abbahagyta a sírást, és ellenszenvét legyőzve felvette Selymesta karjába. Arra gondolt, hogy rossz anyának tartanák a többiek, ha odaadná kicsinyét. Ferde fül anyjához hasonlóan haragudott testvérére.
Bojtos farok pedig úgy, mint apja, első látásra megkedvelte őt. Selymes nőtt növekedett, és lassan világossá vált számára, hogy az ő élete teljesen más, mint a többieké. Valójában tetszett neki fehér bundája, de azért haragudott is rá, mert sok gondja volt miatta. Irigyelte társait, hogy ők nyugodtan élhetnek, senki sem csúfolja őket. Amerre járt, gyakran gúnyolták. Itt jön a tejfölös nyúl! Nézd, hűtőszekrényben napozott! Hahaha! Ez olyan fehér, mint egy kórház! Az ilyen megjegyzések annyira fájtak neki, mintha kést szúrtak volna a szívébe.
Arra vágyom, hogy én is olyan fekete lehessek, mint bárki más panaszkodott apjának.
Ne törődj vele, ki mit mond, nagyon szép nyuszi vagy. Tudod, vannak, akik irigykednek rád, mert különlegesek szeretnének lenni.
Vigasztalta Réparágó. Nem az számít, kinek milyen a külseje, hanem az, hogy van e szeretet a szívében.
Selymes ilyenkor mindig megnyugodott egy kicsit.
Egyszer aztán eszébe jutott, hogy minden gondja megoldódna, ha titokban befestené a bundáját feketére.
Eljött a húsvét. Az öreg nyulak kikeverték a tojásfestékeket. Selymes beosont a raktárba, és belemászott a fekete festékes vödörbe.
Korom sötét lett a szőre. Oda állt a tükör elé, és alig ismert magára. Boldogság járta át a szívét. Végre én is olyan vagyok, mint a többiek! Mosolygott vidáman. Kiment az utcára, és kíváncsian várta, mi fog történni. Mindenki ment a maga útján, senki sem tett megjegyzést rá, ismerősei elmentek mellette.
Eleinte nagyon örült, hogy nyugodtan sétálhat, ugyanolyan, mint a többi fekete nyúl, de aztán olyan érzés fogta el, mintha valamilyen ismeretlen bőrébe bújt volna.
Megborzongott.
Hiszen, ez a megszokott kellemetlenségeknél is sokkal rosszabb.
Ki vagyok én most valójában? Kérdezte magától.
Most minden olyan más.
Hamarosan rájött, hogy legjobb lesz, ha gyorsan lemossa a festéket. Elszaladt a patakhoz, és sokáig vesződött, míg újra hófehér lett a bundája. Megkönnyebbülve sóhajtott, amikor megszabadult a fekete színtől.
Így a jó! Újra olyan vagyok, mint voltam.
Selymes, soha többé nem vágyott arra, hogy másmilyen legyen, mint amilyennek született.
Photo

Post has shared content
Egy Szent László-mondában a magyarok elől menekülő kunok szétszórt pénze László imájára kővé változik.
A pénzt a magyarok anyagiasságában bízva szórják szét a kunok remélve, hogy így könnyen elmenekülhetnek üldözőik elől. László azonban a pénzt értéktelenné téve visszatereli a magyarokat a küldetésükhöz.
Ma is érvényes: ha a pénzt választjuk, akkor letérünk a ránk bízott isteni útról, amely nem csak a mi problémánk lesz, hanem az egész világé.
Itt tartunk ma, szedegetjük fel az elénk vetett aranyat, ahelyett, hogy a becsületet, az igazságot, a gonoszra való "NEM!"-et mondás képességét részesítenénk előnyben, példát mutatva ezzel a világnak.

HOL VAGY SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY? :o)
Photo

Post has shared content
Originally shared by ****
Mese a tarka pillangóról...
Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy tarka pillangó.
A pillangó egyik szárnya megsérült, amikor megszületett. Ahogy nőtt növekedett, s kezdte megismerni a világot,lassan elfeledkezett a sérült szárnyáról, s boldogan repkedett a virágok között. Szép sárga és vörös rózsákra, liliomokra, színpompás nyári orgonákra. Egy napon egy vörös rózsa szirmán pihent, amikor a rózsa a kelyheibe szorította, és a legvörösebb szirmával szinte megégette a kis pillangó, amúgy is sérült szárnyát..., amikor kiszabadult, visszarepült a pillangóházba, ahol hosszú ideig gyógyítgatta sebeit. Az ablakokat sem nyitotta ki, a virágokra sem volt kíváncsi. Szomorú volt. Így éldegélt, csak messziről figyelte a lepketársakat, amint boldogan repkedtek. Félt, nem mert újra a virágok közé menni. Történt egyszer, hogy a kertben az emberek ünnepeltek. Szép zene szólt, erre figyelt fel a kis tarka pillangó. Kinyitotta a lepkeház ablakát, de még csak egy kis résnyire, úgy hallgatta a zenét. Amint így szemlélődött, egy kék rózsát pillantott meg a sok tarka virág között. A rózsa egészen más volt, mit a többi virág. Szirmainak kéksége és egyedi illata arra sarkalta a kis pillangót, hogy nyissa ki a lepkeház ablakát egészen. Minden nap kicsit többet nyitott ki belőle, s rózsa is egyre többször nézett a pillangóház felé...
Szinte hívta, hogy repüljön hozzá. Egy szép napsütéses reggelen a kis tarka pillangó kirepült újra...egyenesen a kék rózsához. Heteken át minden nap megtette ezt az utat, mert a kék rózsa hívta...s ringatta a szirmain . Bármilyen rossz is volt az idő, ők ketten minden nap egy kis időt együtt töltöttek. A pillangó más virágra nem repült többé, csak a kék rózsát szerette. A többi virágot észre sem vette, ahogy azt sem, hogy minden nap egy kicsit több lett a szárnyain a kék szín. Lassan elvesztette eredeti tarkaságát, miközben a rózsára figyelt. A kék rózsa azonban már más pillangók után vágyott, megunta a kis lepkét, már nem várta, nem hívta, s nem ringatta...
Szirmai egyre hűvösebbé váltak, napról napra kevesebb időt töltöttek együtt, mert érezte a kis pillangó, a kék rózsa hűvösödő, távolságtartó sóhajtását. Amikor a szárnya szinte teljesen kék lett, megértette, hogy a rózsának már nincsen szüksége rá.
A tarka virágok azonban egyre erőteljesebben hívták, de már nem akart a virágok közé repülni. Lepkeházának ablakát újra bezárta, s csak egy kicsi rést hagyott rajta, hogy ne legyen sötétben. Figyelte kékké vált szárnyait, nézte, ahogy a kék összes árnyalata megpihen rajta. Nem volt szomorú, de tudta, hogy ez a lepke már nem az a pillangó, aki valaha volt...
Egy napon harangszóra lett figyelmes. Kikukucskált az ablakon és látta, hogy egy különlegesen szép virág nyílt ki a kertben. Egy hófehér harangvirág. Csendesen húzódott meg a kert egyik sarkában. Fejét lehajtotta, mint aki sír...
A kékké vált pillangó elindult, hogy közelebbről is megfigyelhesse. Az égen sötét felhők gyülekeztek és megeredt az eső. Nagy, erőteljes cseppekben zúdult a földre... A kis pillangó nem jutott el a különleges, hófehér harangvirághoz. Az eső nagyon átáztatta a gyenge szárnyakat. A kertben levő virágok figyelték, ahogyan lassan lemosódik róla a kék szín...
A harangvirág pedig a nap felé emelte fejét...
Kérlek süss fel... szárítsd meg a kis pillangó szárnyát, hadd éljen még..., most, amikor visszakapta az esőtől az igazi színét. Újra a régi lehet...
A Nap pedig rámosolygott a szerény , de jó lelkű harangvirágra...s gyógyító meleg sugarait a pillangóra irányította..
Animated Photo
Wait while more posts are being loaded